Mohák, zuzmók, harasztok

Csendes erdőmélye. Lábunk alatt ág se zörren, süppedő mohaszőnyegen lépdelünk. A sziklákat, öreg fatuskókat is bevonja ez a zöld, meleg bársony és a zuzmók fakó színű, pikkelyes-poros telepe. A mohapárnákból apró száracskák ágaskodnak, üde levelekkel, pirosló nyelű érő kis tokocskákkal, rajtuk hegyes, sárgás süveggel. A zuzmótelepben kerek tányérkák ülnek, vagy pikkelyei közül kis zöld tölcsérkék meredeznek. Él, terem, szaporodik itt ez a titkos élet a tél végi erdőben, a halott avarban, a gyakran szinte csepegő ködben. Mert övéké most az alvó erdő! Az övéké, a rég letűnt földtörténeti korok itt maradt hírmondóié. A mohák születésekor még nem nyíltak színes virágok, nem teremtek színes gyümölcsök a Földön, az erdőt óriás zsurlók, korpafüvek és páfrányok alkották, amelyeknek száma azóta megfogyatkozott, termete kisebb lett, de kései utódaik ma is leggyakrabban mohák, zuzmók társaságában tenyésznek.
A zuzmók, a mohák pionír növények. Elsőnek jelennek meg a kopár sziklákon, törmeléken, legyőzik a kőzetek élettelen világát. Savaikkal megbontják az ásványok térrácsát - ahogy tudományosan mondják, bázisokat szabadítanak fel, humuszban gazdag termőtalajt készítenek az utánuk jövő fejlettebb és igényesebb növények számára. Tűrik a hideget, összezsugorodnak, összeszáradnak a hőségben - akár több hónapig is -, anélkül hogy végleg kiszáradnának. Az első esőre, tél végi hóolvadásra visszanyerik formájukat, újra élettől duzzadoznak.